Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009.

2010.03.17

 

 


Őszi tézis
 
 

Szeretlek, mintha
magukba nyelnek a
vermek.
Úgy, ahogy eső áztat
el kelmet.
Ahogy a köd kissé
látni sejtet;
a bánattól én is úgy
elfedlek.
Szeretlek, mikor
halkan zúgnak a
berkek;
sóhajok szállnak fel
ezrek;
ahogy a szél elfújja a
pernyet;
az élet engem is
hozzád kerget.
 
Egy dalt szeretnék írni
 
Szeretnék egy dalt írni Neked.
hogy aztán két kezed össze tedd;
mint megannyi emlék-képzetek
rímekben, dallammal jöjjenek
sorok, mik füledbe csengenek;
sírnak és kacagnak száz szavak,
melyek lelkendezve feléd rohannak.
 
Szeretnék dalt írni magamnak
majd mikor már vége a fagynak.
Leírni benne, hogy neked megmaradjak…
Olvasni párszor, ha érzem hogy fázol,
És dúdolni ha majd esőben ázol.
Szeretnék egy dalt írni bárhol.
 
Vigasztaló

Szájad szeglete
félmosolyom otthona.
Könnybe pergetett
szemed lelkemnek tükörhona.
Ha bántanálak
vessed rám házad kövét,
vagy szorítsd nyakam
köré te nadrágodnak övét.
 
Hogy az én szám
szeglete mérgező ne legyen.
Ülj le mellém, sírj
egy kicsit s halkan kedvesem.
Majd vigasznak
szavát meglelem, és rád teszem,
mint ölelő
forró, lázas, kereső tenyerem.


Izzik az éj szakadatlan
 
Megsúghatnám a titkomat,
az lenne, ami simogat.
Mikor szíved az enyémre borul,
és az arcod a vállamra szorul.
 
Lassan majd mozdul a tested,
egy árny libben meg feletted.
Az a falra írt reszkető minta
a vágyam, s a tested a hinta.
 
Ringunk, csak ringunk így halkan,
aprócskát rád lehel ajkam;
Kéj szava rajta kiszökken;
ringok, csak ringok az ölben.
 
Csodás ez éji, lágy dallam.
Hallom a zenéd magamban,
csupa ritmus a tested alattam;
izzik az éj szakadatlan,
 
A sötét is veled táncol,
magába zár ez a mámor.
Felhevül rajtad a testem,
forróság, kéj ami cseppen.
 
Hív már a csalóka végzet,
két szemed maga Igézet.
Rajtad, csak rajtad pihenni
más vágyam semmi, de semmi.
 
 
Tánc
 
 
Az a tánc volt a legszebb
a karod a vállamra tetted
és néztem a lágy-puha tested.
Az a tánc volt a legszebb.
 
Az a tánc mindent elrejtett;
ahogy szemem szemeddel kerested.
Ahogy mellemhez simult a melled.
Az a tánc mindent elrejtett.
 
Az a tánc volt minden mi kellett,
pár perc, míg láthattalak magam mellett,
ahogy a szavak ajkadon életre keltek.
Az a tánc...csak az, mi kellett.
 
Az a tánc mindent feledtet,
s ahogy múlt el az éj feletted,
lassan az arcom is feledted.
Az a tánc mindent feledtet.
 
De míg jártuk, a szenvedély rengett;
öleltem forrón a lágy-puha tested,
s öleltél engem, mint aki vesztett
és más nem maradt: egy tánc, de a legszebb.
 
Kulcsolt kezekkel
 
Vigadjatok! Hisz múlandó időben
mi lehet más vigaszotok?
Hó födte birtok felett
eljár a langy napfödés,
és nem lesz más kötés,
csak a múlthoz való.
 
Vigadjatok, mert vannak hétköznapok
melyben nem lesznek más okok,
hogy Istenhez odabújjatok,
csupán létetek hűs indoka,
mely mohón még hinni vágy,
és kezetekben a Biblia.
 
Imádkozzatok! Múlandó időben
mi lehet más vigaszotok?
Ha két tenyér összeér,
lehet-e szebb dalotok?
Égig ér hangotok,
és meghallgattatik.
 
Imát mondjatok, melyben hétköznapok
emlékei úgy bújnak meg,
mint fakéregben apró léptek,
mik kövesedve beleégtek;
hordozva élet titkát,
melyet talán senki nem ért meg.
 
Végül a múlthoz való kötés oszlik,
jön egy újabb jövendölés.
Bennem nyugalom lakik,
átfon és megóv Isten;
szétterjed a szívben.
mélyen belélegzem.
 
Sirató
 
Csak hull az akácfavirág,
új dalok egy régi síron át.
Még ma is meg-megkönnyezem
hogy egyszer volt egy gyermekem.
 
Én csak lépkedek sután,
s nézem a fejfádat bután.
És tán már nem is hiszem el,
hogy egyszer voltál, gyermekem.
 
Miért kell, hogy annyi éjjen át
szúrjon egy vérző-fájó szív?
Hogy aztán csituljon a hang,
ami bennem úgy süvít!
 
Miért nem hallgat már az ősz,
és hallgat minden falevél?
Hogy aztán lehulljon csendben,
ahogyan akkor az enyém!
 
Éjjen és nappalokon át
még máig hallgatom,
ahogy a hangodat hozza
a szél az ablakon.
 
És látom én, hogy ajkad
apró kelyhe, százezernyi
mosolyodnak ünnepén,
ránk önti a nevetést.
 
De érzem én, ahogy a válladra
fonja az Isten két kezét,
hiába nem enged az én
két kezem, ő menni kér.
 
Csak hull az akácfavirág,
új dalok egy régi síron át.
Örökké ülök, hallgatom,
Gyermekem. – egyre suttogom.
 
 
 
Ima a katonáért
 
Ki tudja megmondani
hol lesz a vége?
Ha talpra áll s
nem folyik többé a vére.
Könnye nem ömlik
patakká ölben.
Nem állnak össze
a népek a körben.
Nem kell a nyelvét
inkább lenyelni,
mintsem a társát
ellen-kézre vetni.
Nem kell a dárda,
vesszen a penge.
Egy ami kell:
Az elveszett lelke!
S nem kell majd szívében
félsszel remegni.
Nem kell már, nem kell
Néki más semmi.
Kevés kis eséllyel indul
az útnak.
Haza tán várják még,
nem bizonyul otthona
rútnak.
 
Ki fogja megmondani
hol lesz a vége?
Talpra áll? Él-e?
 
 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.