Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2007.

2008.11.23

 


Vámpírdal
 
számtalan

 

számoltam

 

elveszett

 

perceket -

 

mámorban

 

táncoltam

 

rajtatok

emberek -

 

szomjamat

 

oltottam

véletek

 

vérerek -

 

bánatod

 

vigaszod

 

egyúttal

 

megnyerem -

 

elveszett

 

lelketek

 

felkarolt

 

lett velem -

 

házamat

 

váramat

 

lakhatod

 

énvelem -

 

sötétben

 

éjjelen

 

útra kel

 

enni kell -

 

napfényben

 

fürdésben

 

nem lehetsz

 

partnerem -

 

koporsó

 

az ágy jó

 

alhatunk

 

békében.

 

szívedben

 

a karó

ezüst

 

fokhagyma

arcod fakó.

én tovább megyek.
 

 

Póráz nélkül

 

 
Nincs mellettem senki sem,
én uralom az életem.
Szabadon lenni szüntelen,
...nem mindig kedvelem.
Nincs mellettem ma az sem,
akitől a pórázt vettem.
Egykoron, mikor rajta volt
a nyakamon; éltem én!
Hogy jobban-e?! Azt nem tudom.
Aztán lecsatol...a póráz meg
csak valahol a sárban elveszett.
Mint én. Még próbáltam tisztára
mosdani, de nem lehet.
Látom a testem: sárban hentereg.
Valaki mellém áll - de nem segít -
csak bámul rám. Arcán meglepettség,
izma rándul, és kérdezi: „Ha a pórázt
nem leled, ki folyt meg tégedet?” 
 
és akkor elgondolkozom.
 
 

... a Sötét hangja volt

 

 
Ó, bár elfelejthetném,
mit az élet e bús éjjelén hallottam én.
Pedig senki nem beszélt.
A házban a csend honolt –
      - a Sötét hangja volt –
 
A túl-szobában neszez,
most az ajtó nyílik – emez!
Agyamban megpattan egy ér.
Holtan talál és kétségbe es’ aki betér.

 

A lidérc

 

 
Idáig düh és szégyen kísért.
A rettegés marja, s felbomlik húsom.
Végül rászedtél, már tudom.
 
Most még mesét mesél a lidérc,
megtudom, mi az a gyermeki félelem,
ami gyötör téged minden éjjelen.
 
Ez a tudás engem megigéz.
És megszületik kínzó bölcsődalom;
ma rád talál és meghajol előtted a fájdalom.
  
 

hullócsillag vagyok

 

 
Égi bársonyruhán kinézek. Karom erőtlen markol szövetet –
eddig kapaszkodtam. De lehet, hogy csak valótlant akartam. –
meglehet; körbenézek –
egy szálon függök, gyengülök. Karom végül
elereszt téged bársony lepedőm.
Lezuhanok! Csak egy hullócsillag vagyok.

 

régi ósdi és vacak

 

 
Magad előtt görgeted
a sárból gyúrt életed.
vízzel vegyülve felolvad –
befutsz járdarepedésbe,
lecsorogsz fűre.
Majd mint a vas – ütve vagy.
te leszel a kovács keze műve.
És majd a nép múzeumba rak,
ha már régi-ósdi leszel és vacak.
 
 

Szerelmes vers         

 

 
Hajad szálából hatot
az ujjam köré csavarok.
megemelem a karod
amit derekamra fonok.
ajkad megmozdul egy szóra
legszebb, amiben mondod, az az óra.
amit bejár a te két lábad,
abból az én utam válhat.
 

Ani-máció

 

 
Megrajzoltak a nagyok,
de huszonhat éve
élettelen vagyok.
Homok, gyurma, agyag
vagy csak egy textildarab.
Minden mozdulatom
felvételsorozat,
melyet le a kamera ad.
Körvonalam csak árnyék
és folt,
legszebb az életemben
a díszlet volt.

 

Ma este még...

 

 
Ma este még itt vagyok veled,
holnap el kell menjek lehet.
Ma még készítek vacsorát,
holnap már ne várd a csodát.
Ma megmosdatlak még kedvesem,
holnap a fürdővizet magamnak engedem.
Ma este az ágyad megvetem,
de holnap már nem alszol velem.
Ma még gyertyafény borít,
holnapra a viasz elkopik.
Ma éjjel az álmod őrzője vagyok,
holnap: aki örökre hagy ott.
 
De ma még megbocsáthatok.
Holnapra egy átok átkarol.
Ma még mondhatsz egy imát,
holnap már nincs feloldozás.
Ma este még itt vagyok veled.
a holnapért te tehetsz, meglehet.

 

Véletlen talán?

 

 
Arcomon hever kezed
bőröm simogatja tenyered
szemem vizslatja szemed.
Ahogy a vér kitölti az eret,
 - benned úgy áramlik a létem -
és ahogy a pipacs nő a réten.
Fejem az öledbe hajtom,
nézem, ahogy lassan elalszol.
S elmerengek akkor;
arra gondolok, az életedben
talán véletlen vagyok.
Meglehet. De mit bánom én,
ha láthatom,
ahogy lépted alatt
a járdakő meghajol.
És érthetem,
amit egy pacsirta
a válladra ülve eldalol.
Hallhatom,
amit az erdőszéli
falomb neked elsusog.
Megcsodálhatom,
ahogy a sötét, rosszkedvű ég
érted minden reggel tengerkék. 
Amikor a nap fáradtnak talál,
rögtön jön az éj:
„– Pihenj!” - súgja már.
Ha véletlen az asztalon hagyom
sótlan ételed,
megízesítik az őrangyalok neked.
 
Igen, meglehet, hogy a véletlen adott neked.
De hogy lehetnek ilyen szép véletlenek? 

 

A sötét leple alatt jössz...

 

 
A sötét leple alatt jössz.
Egy óvatlan pillanat, melyben
ajtóm nyitva marad,
kitárva; előtted hever életem könyve.
Benne fekszem meztelen, meggyötörve.
Rám veted magad, durva vagy.
És mégis, úgy dugsz meg,
hogy testem érintetlen marad.
 

Dal az út széléről

 

 
Lenge ruhát húzok.
Áttetszik a testem                 
a mézédes selymen.
Lenge a ruhám,          
lenge a lelkem.           
Kedvesem, úgy ám!   
Lenge ruhám levetem.
Csókold meg a mellem.
Tedd a kezed rám!                 
Nem vagyok remete lány.
Szemed, ha megkíván,
kóstolj meg drágám.
Nem löklek távol,
inkább húzlak, bárhol
magamra; gyere, gyere
velem a tavaszba.
Elrepítelek, vágyad
bármi lehet. Pillangó
leszek, körülötted
repdesek. Vagy virág -
porzó, legyél méh
ha neked úgy jó.
Magadévá tehetsz,
csak a végén megfizess.

 

Kósza csillag

 

 
Hálót terít égre az éj,
de Te ne félj, sohase félj.
Földig érő sűrű sötét
derekadra fonja övét.
 
Melléd hull egy kósza csillag,
elmeséli, hogy ki is vagy.
Elmeséli, mégsem áldod
szép életed, szép halálod.
 
Felkap a szél, vihar támad;
elrabolja avar-ágyad.
Lelkedre hull ezer vándor,
sok száz levél, szilvafáról.
 
Kósza csillag tovatáncol,
mosolyog, mert ím lehántolt.
Élted fája kéreg nélkül
hajnal tájra kidől végül.
 
 

Reménykedő

 

 
Összesúgnak háta mögött
mostantól az emberek:
„Nézd, ahogy jár, mint egy páva,
olyan kecses leány ez.
 
Szép járása, combja íve
szívfájdítón lép felém.
Lehet-e még ennél szebbet
kifaragni kőből é?
 
Derekának hajlatában
ring száz meg száz képzetem;
azt álmodom minden éjjel,
hogy táncot lejt énnekem.
 
Haja fénye úgy csillan meg
bizony Isten, én felém,
mint ahogy az éji csillag
tengernek a vízszínén.
 
Ajkának szép mosolyából
felém szálldos illata,
mint a nektár, olyan édes
még szájának is szaga.
 
Két szemének pajkosságát
mégsem felém üzeni.
Mellém érve tovalépdel;
nem én kellek őneki.
 
Szép arcának szelídségén
örömmámor még a Nap.
Az én arcom mosolygása
biz’ miatta szétszakad.
 
Reményvesztett szívemen most
a fájdalom úgy piheg,
mint, ahogy az anyaméhben
a csecsemő szendereg.
 
De holnap új a nap, mi kel.
Remény is kel, szenvtelen.
Hátha hallod majd a nótám,
érted húzom, Kedvesem.

 

Menedék

 

 
A túlparton valaki lakik-e?
Ha csolnakom odaúsz,
vályogod kulcsát add ide!
Kicsiny a ház, amiben lakhatok.
Menedék; bár meglehet,
csak egypár rövid alkalom.
 
 

Beteg szerető

 

Hétfő

 

Lázas beteg vagyok,
gyógyszereket szedek.
Az orvos is csak annyit mondott:
- „Meggyógyul, lehet.” 

Kedd

 

Tüzes orcám bíbor virágán
ott ég a még ki nem halt
mosolytalan vágy:
- tán meglátogatsz Te is…
ha lesz időd rám, talán. 

Szerda

 

Csuklóm vizes ruhában,
gyötörten hever a testem.
Az ágyon ázott a lepedő,
és betegszagú a pizsamám.
Erőt semmi sem ád, tán
Te lehetnél legfőbb gyógyszerem. 

Csütörtök

 

Ha iszom is a teát,
ízét mit sem érzem,
Szívembe a citrom-savanyúság
ívodik éppen.
Enni pár falatot? Tudom, kéne.
Íze nincs a kenyérnek,
ha nem ehetem Véle.
Péntek van. Vége a napnak;
ha eddig nem jöttél,
vágyak már nem hozhatnak. 

Szombat

 

A gyógyszerem elfogyott,
és újra itt az orvos.
- „Rendben lesz mostmár!” -
azt mondja. De mit tudhat
a bajról, ami lelkem gyötri;
Téged hozzám nem szakít el semmi. 

Vasárnap

 

Az ágyban már nem fetrenghetek.
Csak céltalan járok-kelek.
Az ablakom kinyitom, kiszellőztetek.
Tán jobb volna, ha még búsan-
betegen várhatnálak Tégedet.
De meggyógyultam, és most
így egészségesen vagyok
a te lázas-szerető beteged.
 
 

A férj dala

 

 
Kétségek verdesik az életem.
Hullámok csapkodják szegény fejem.
Tengerről tengerre visz jó szelem.
Szerencse honba majd megérkezem.
 
Hazavársz engem, ó tudom, Szívem:
- „Milyen ha távol van!” - igen-igen,
értem én, mit mondasz; figyelj-figyelj:
úgy bánom, hogy élted miattam ilyen.
 
Adtam már néked én sok-sok pofont,
S te adtál nekem sok-sok rokont.
Fiakat lányokat, s szerető ágyadat.
Öledben halnék, ha adnád még vágyadat.
 

 

moja drahá*   - Bonpari dala

 

                                     
Csábító szépség vagy
moja drahá,
mikor levetkőzöl előttem
odahaza.
Mezítelen testeden
úgy siklik e kezem,
mintha fagyos télen
korcsolya a jégen.
Megfürödik rajtad
a tekintetem, majd
szint’ felfal, olyan vad.
és úgy nézel reám fel,
hogy mígnem sírnom kell.
És csak szemeddel mondod el,
hogy moj syn* benned életre kel;
s hogy a kis srdiecko*
ver már holnap ilyenkor.
Feküdj mellém csak no, pekne*,
nyugton maradjunk ez este.
Hagy hallgassam csendben
mit posepky* elénekel
nékünk ím az éjjel:
 
úgy lettél prapramatka*
hogy ajkad ima el sem hagyta.
 


 
moja drahá - Drágám
 
moj syn - (az én) fiam
 
srdiecko - szivecske
 
pekne - szépen
 
posepky - suttogva, halkan
 
prapramatka - szépanya
 
 
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.