Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


-Nyugtalan tavasz- ciklus versei

2008.02.22
Égess el!
 
Gyújts lángra.
Égjen a testem.
Lángokban álljon
a lelkem.
 
Tüzes pokolra
kerülök én.
Még várom hogy
jöjjön a vég.
 
Elpusztít a vágy
ami hozzád tolt.
És fájt az élet,
míg vártalak téged.
 
Most itt vagy
és kioltod létem.
Szenes a lényem;
korom a körmöm alatt.
 
Felégetett testemet
magadhoz húznád.
Mentened nem lehet.
A hamu téged is belep.
 
Bőröm felperzselt,
megpörkölt a tűz.
Égett hús szaga
magamtól elűz.
 
Menekülnél, de
szellemem örökké
üldöz, nyomodban
lesz Kedvesem.
 
Nyugtod nem leled,
elfutnod nem lehet.
Követlek, mint árnyék,
mit a nap éltet még.
 
Leráznád testedet
melyen teherként
ott lapul az én szörnyű
emlék-életem.
 
De nem lehet.
 
 
 
 
Vallomás
 
Ha egyszer megkísértesz,
kérlek te is velem vétkezz.
Igen, így lesz, megígérted;
de olyan bűnös az élet.
Bűnös vagyok én is, értsd meg!
Mert más is megkísértett.
Ellenállhatatlan volt a bűbáj,
melyet akkor Ő bocsátott rám.
Csak egyszer fölém hajolt
nem volt egy érzék se holt.
Bámulatos volt az a perc,
melyben magához ölelt.
Szép szomorú szemed fáradt,
nem hagy élni most a bánat.
Mit tegyek, hogy megbocsássad
E mondhatatlan nagy hibámat. 

 

Az ördög dala

 
Tagadod a
létem;
A hatalom az
erényem.
Kegyelem bőrét
levetem.
 
Meglehet,
arcodon a
bánat hentereg.
Látom nesztelen
alkonyon a
fáradt testedet,
mely meztelen
a pokolra
támad esztelen.
 
Hát gyere velem!
De ne feledd!
Kiért bosszúra kélsz,
holnapra elfeled.
 
S cserébe neked
sorsod ez lehet:
Ha folyómra lépsz
életed leveted.
 
Láthatatlan lelkedet
apróért megveszem.
Ha hold udvara kél
a szolgám leszel.
 
Meglátod idelenn
az éj is megremeg.
A vég ha utolér
a halál lesz az embered.
 
Hát gyere velem!
Mit vársz, nálam megleled.
S mi alvó óra még
az nemsoká felpereg.
 
 
A bálnak vége
 
Magamra öltöm jelmezem,
álarcosbál az életem.
A világban járok-kelek,
de nem ismertek engemet!
 
            *
 
A rejtély fátyolként takar,
arcod sűrű félhomályba vész.
Elmenekülsz, messze mész,
lábad alatt ropog az avar.
 
Álarcod bár befed,
magadat leplezed.
Bujkálnod nem lehet,
látják az életed.
 
            *
 
Titkos hang hallik,
- Egy könnycsepp pereg -
egy emlék alig-alig
a sötétből feldereng.
Az álarc a földre hull
és meglátja a tömeg
csupasz mezítelen testedet.

 

 

Halálba süllyedek

 
Szenvedélytelen éjeken
egyedül fekszem; én velem.
Magamba süllyedek.
 
Üres elmémben gondolat
fényes lángja lángra kap.
Magamba süllyedek.
 
Egyre csak zuhanok
így jönnek a holnapok.
Magamba süllyedek.
 
Csak egy lélegzet vétele
ajkamnak, mi megmentene.
De levegőt nem veszek.
 
Sötétség átölel, megöl
a kétely, mely elől
nem menekülhetek. 
 
Hazugságban élek
sikoltó lidércek
mélyebbre húznak.
 
Leránt a végzet
meghalok érted
szép boldog élet.

 

Korbáccsal veretve

 

 

A kéz hátamra lecsap.
Vér fröccsen.
Ilyen a vad.
Mindenütt feltépett hegek.
Vér fröccsen
sebek, belőletek.
Fájdalom rángat engemet.
Vér fröccsen,
beborítja testemet.
 
A csuhás ember megkerül;
fekete szeme rám tekint.
A félelem felébred legbelül.
 
Ez a kín agyamra megy.
Vér fröccsen,
elveszi az eszemet.
Sikoltani nem merek.
Vér fröccsen
és lenyelem a nyelvemet.
Korbáccsal vernek meg.
Vér fröccsen,
s majd valaki eltemet.
 
Sírom jelöletlen marad;
lelkem hollószárnyra kel,
mert nem hagy elmenni a harag.

 

 

Játszottál a tavasszal

 

 

Néha búzaföldben, zöldben,
máskor összetörten, ölben.
Holott náddal, holott fával;
de mindig dacoltál a mával.
Máskor pipacsszínű égbolt,
ó, de nagyon is rég volt.
Itt egy napraforgó-tábla
és ő: egy napra forgó árva.
Amott kukoricaföldön

kértem „Istenem csak nagyra nőjön”.

Álltál ott tokkal és vonóval,
énekeltél a hegedűszóval.
Emitt rigóháton szálltál,
intettél és kacagtál.
Ott gurultál szalmabálán,
elrepültél angyalszárnyán.
 
És én? Álltam üres szívvel, mélán.
Halkan sirattalak, s némán,
ó, Te Kukorica-angyal,
ahogy játszottál a tavasszal.

 

A halál dalol

Előttem fekszel csendben,
reszketsz, mert rád leheltem.
Megcsapott a halál szaga.
Az enyém leszel és soha
nem jutsz már haza.
Békélj meg hát velem!
 
Megtalálom a lelkedet,
és megeszem. Ráglak
csócsállak, kedvesem.
Húsod omlós, puha.
És milyen szép vagy így,
hogy nincs rajtad ruha!
 
Rejtett csodái testednek,
előttem titkok nem lehetnek.
Meglátom benned, amit más
soha nem látott meg:
hogy nyomtalanul az élet
nem feledhet téged.
 
Neved bevésve marad.
De holnaptól már csak
képzelet szülte vagy.
Rád gondol majd, aki
élni vágy, mert, mint a tiéd,
nem kíván senki ily halált.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.